A Facebook alaposan atomizálta a társadalmat, mi jön most?

A Facebook bevezeti a kommentek értékelésének lehetőségét, adta hírül néhány órával ezelőtt a Thenextweb.
Egészen kivételesen szinte biztosra bejósolható, hogy mi lesz az egész kifutása, holott csak egy olyan alap feature bevezetését vették tervbe, ami minden normális szolgáltatásban már régen létezik.
Már talán kevésbé, de sokáig a csapból is az folyt, hogy a közösségi médiás felületeken keresztül hogyan lehet hatékonyan fellépni a tömegeket érintő információs hadviselés és az egyszerű fake news ellen, eddig egészen elképesztően hülye ötletekkel látványos kudarcot vallott a Facebook. Ilyen volt, amikor a plebs megítélésére bízta, hogy egy hír szerintük fake vagy sem, mire az történt, hogy a hamis hírként megjelölt tartalmakra még többen kattintottak.
A magyar informatikai biztonság egyik vezéralakja néhány hónappal ezelőtt a Facebook-falán arról írt, hogy korábban egészen használható információforrás volt a Facebook, mára pedig kilométereken keresztül kell görgetni, hogy normális tartalmat találjon a felhasználó. Sok-sok magyarázatként én egyet emelnék ki.
Kik alkották a Facebook felhasználó bázisát kezdetben? A Harvardon tanuló hallgatók, akik nyilván magasabb intellektussal rendelkeztek az átlaghoz képest. Aztán a hallgatók meghívták a rendszerbe a rokonaikat, majd kutatókat, újságírókat, azaz nagyon sokáig felülreprezentáltak volt az a felhasználói bázisban azok, akik azért – mondjuk ki – értelmesebbek voltak, a Facebook pedig szűrők és trükközés nélkül is egy élhetőbb terep. A látványos változás akkorra tehető, amikor elérte a felhasználók száma a tízmilliót, ami ezt követte, már ugyancsak történelem: a rendszert valahogy fenn kellett tartani illetve profitábilissá kellett tenni, ehhez pedig teljesen más stratégiára volt szükség, ezzel a folyamattal párhuzamosan és egyben okként egyre nőtt az átlaghoz közelítő intellektussal rendelkező felhasználók aránya. Jól ismert, hogy az intellektus standard eloszlást követ, minél nagyobb mintát vizsgálunk, annál jobban, szemléletesen kiugrik, hogy az átlagos képzi a legnagyobb részt, legtöbbször ettől átlagos az átlagos. Az átlagnak pedig nemt tudományos oldalakról megosztott szakcikkekre volt szüksége, hanem cicás videóra és alaposan dokumentált nyaralós albumokra minden mennyiségben.
Átlagos intellektusú felhasználók társaságában pedig nem meglepő módon, kevésbé fogják komfortosan érezni magukat az értelmesebbek, főleg, ha udvariasságból olyat is felvesznek ismerősnek, aki ontja a falra a contentless hülyeségeket.
A Facebooknak ehhez az átlaghoz kellett alkalmazkodnia, de több közösségi szolgáltatásban is megfigyelhető egy olyan általános életciklus, hogy felfutó ágban menő, aztán egyre kommerszer, a végén pedig már-már ciki, ahogy a néhai iWiW-ről is monták sokan.
A Facebook egy korábbi vezetője a Verge múltkori cikkében rendkívül lesújtóan nyilatkozott a szolgáltatásról  nem véletlenül. Az egész Facebook úgy van kialakítva, hogy ott minimális erőbefektetéssel jöjjön a jól kiérdemelt kutyakeksz. A bardóczi reblogon már többször is volt téma, de még egyszer, nagyon röviden: az emberi agy reward-köre jutalomérzetet vált ki, ha sikerrel megoldunk egy feladatot, még nagyobb jutalomérzetet, ha ezzel mások elismerését meg is szerezzük akár csak pár percre, de ugyanez a rendszer kapcsol be akkor is, ha valaki mondjuk kokainnal tapossa a reward-pedált. Azaz a megszokásoknak és a sikerre való törekvésnek egy központi eleméről van szó. Az agykutatás Nobel-díjának is számító Brain-prize-t 2017-ben éppen ezen folyamatok tisztázásáért ítélték oda.
Jól ismert, hogy mindenből lehet függőség. Nem tudni, hogy a Facebook mennyire tervezetten, de úgy működik az átlagos felhasználó esetén, hogy egy, lényegében értelmetlen cselekvést, például egy teljesen átlagos kajafotó feltöltését lájkok és kommentek zápora követheti, ami visszaigazolás a felhasználó felé, hogy figyelnek rá. Ez persze, hogy beépül a megszokások közé, sokszor még akkor is, ha más örömforrások is érik a felhasználót.
Na ez a lényeg! Szinte biztosan mondhatjuk, hogy ez a pszichológiai magyarázata annak, hogy sosem vezették be például a dislike gombot vagy olyan lehetőséget, ami a felhasználó számára kellemetlen érzetet keltene, ennek eredményeként pedig idővel kevesebb időt töltene a szolgáltatásban.
Nem nehéz elképzelni, hogy ha valaki rendszeresen olyan visszajelzéseket kap valamilyen formában, aminek a jelentése, hogy amit posztolt, kommentelt, értelmetlen, ellenkezik a közvélekedéssel, ráadásul ez a gesztus egyetlen kattintással megtehető, nem fogja túl jól érezni magát tőle.
Az utóbbi tárgyalt témát összekapcsolva azzal, hogy a felhasználói bázis legnagyobb részét mégiscsak az átlag adja, érezhető, hogy az egész egyenesen veszélyes is lehet, hiszen a közvélekedés adott esetben  nem racionális, nem igazságos, nem is etikus, nem is lehetne ez másképp, hiszen többségében hülyék alakítják ki, úgy profán egyszerűsítéssel élve. Márpedig ha a hangos hülyék lehurrogják azokat, akiket talán nagyon nem kellene, a jól ismert buborék-effektus még markánsabbá válhat és még tovább szegmentálhatja a különböző értékrenddel, kultúrával, intellektussal rendelkező csoportokat, akik közt persze eddig is szinte nulla volt az információcsere. Látszólag paradox módon ezt éppen a közösségi web erősítette fel, amelyikről közhelyesen szokták mondani, hogy eltünteti a határokat, holott talán még sosem volt ennyire atomizált a társadalom, mint most.
Ha valakit magasabb szinten, hálózatelméleti megközelítésben érdekelnek a jelenség részletei, törvényszerűségei, megincsak Barabási-Albert László Hálózatok tudománya valamint Csermely Péter régi, de lebilincselő, Rejtett hálózatok ereje ajánlható, ami PDF-ben legálisan is elérhető itt.
Ami biztos, hogy nagyon meglepő lenne, ha a Facebook diszlájkolós ötlete működőképes lenne, ha viszont mégis, azzal kapcsolatban fentebb írtam meg a magyarázatot: a klasztereződött társadalomban hasonló intellektusú, társadalmi státuszú felhasználók kevésbé fogják lehurrogni egymást. Amikor felvetődik az a konteóba illő gondolat, hogy a webes óriások már egyenesen az akarják megszabni tervezetten vagy kevésbé tervezetten, hogy miről hogyan gondolkodjunk, akkor is hasonlóról van szó.
Ajánlott két nagy kedvenc még:

 

Magatartástudomány, social engineering és a HUMINT

Ésszerű terjedelmi korlátok mellett szinte lehetetlennek tűnik hatékonyan érvelni amellett, hogy a fehér kalapos hekkerek bizonyos módszereiket, kutatásaikat miért nem fejleszthetik egy bizonyosnál magasabb szintűre olyan módon, hogy ne kutatnának utána olyan témáknak, amik a hekkelés emberi oldalával foglalkoznak. A héten született meg a gondolata, hogy csokorba rendezve közreadjuk a legfontosabb könyveket, amiket nagyon ajánlott elolvasnia mindenkinek, aki behatóbban szeretne foglalkozni a social engineeringgel és human intelligence-szel.

Social Engineering Penetration Testing: Executing Social Engineering Pen Tests, Assessments and Defense (Gavin Watson, Andrew Mason, Richard Ackroyd)

A könyv ugyan tárgyalhatná bővebben is az emberi természet azon sajátosságait, amin keresztül egy-egy megtévesztés működik, az aktuálisan legkorszerűbb, egyéb SE technikák és persze technikai eszközök ötvözésével mutatja be mindezt. Ezen kívül nagy hangsúlyt fektet a reportingre, amit nagyon sok könyvből hiányolunk. A bőséges elmélet mellett szinte minden oldalra jut valamilyen technika éles bemutatása. A könyvre nem mondanám, hogy jobb vagy rosszabb, mint Chris Hadnagy Social Engineering The Art of Human Hacking  írt alapműve, de az biztosan megállapítható, hogy a Syngress műve nagyobb hangsúlyt fektet a gyakorlatra. A kevésbé szorgalmas olvasók számára több cheat sheet is segíti a minél gyorsabb megértést.

Unmasking the Social Engineer – The Human Element of Security

A Social Engineering alapmű kistestvérének is nevezhetnénk, tartalmi szempontból pedig tényleg nem túloz: a mű a magatartástudomány legújabb állásának megfelelően szemlélve mutatja be, hogy mikor valószínűsíthetünk csalást. A könyv szerkesztésében egyébként maga Paul Ekman, a világ egyik legnagyobb, mára fogalommá vált liespottere is részt vett. Ha már liespotting, van valami, amit alighanem nem lehet elégszer hangsúlyozni. Ahogy tartja a mondás “vigyázz az egykönyves emberekkel”. A Lie To Me tévésorozatban rendszerint azt láthatjuk, hogy Dr. Lightman seperc alatt azonnal teljes bizonyossággal, ha valaki hazudik vagy manipulációval próbálkozik, ilyen a valóságban tényleg nem létezik. A manipuláció bármilyen típusának kiszúrása egyrészt rendkívül sok gyakorlatot igényel, a másik, amit figyelembe kell venni, hogy még a legjobb könyvek is, mint amilyen Paul Ekman magyar nyelven is megjelent Beszédes hazugságok, című könyve, a közérthetőség kedvéért szükségszerűen egyszerűsítésekkel él, ami miatt nagyon rizikós, ha valaki az ott olvasott technikákat laikusként azonnal próbálja átülteti a gyakorlatba.
Tételezzük fel, hogy valakinek olyan konferenciára kell ellenőrzés nélkül bemennie, amiről nem tudható előre – például nyílt forrásokban keresve – hogy milyen a konferencia résztvevőin lévő badge vagy az azt tartó szalag, azaz nem tud előzetesen preparálni önmagának, ugyanakkor lebukni sem szeretne. Mit lehet tenni ilyenkor? Vigyázat, mélyvíz! Laikus megközelítéssel a social engineer visz magával többféle szalagot és formátumú badge-t, ami aztán vagy bejön vagy sem. Ha viszont felkészültebb, miért van a táskájában éppen fehér, fekete, vöröses, zöld és kék szalag, a különböző méretű badge-eken pedig miért van különböző betűmérettel előre printelve a neve éppen serif és sans-serif betűtípussal is? [Például mosdóba menet vagy a parkolóban már ki lehet választani a megfelelőt megfigyelve, hogy a többi vendégen milyen van.] A magyarázatot a kognitív pszichológia és az attól elválaszthatatlan érzékelésbiológia adja meg. Hogy hogyan érzékeljük a környezetünket – és például a biztonsági őr hogyan, pontosabban milyen esetekben szúrhatja ki a fake-elt konferenciakitűzőt – a magyarázatot a kognitív pszichológia adja meg. Michael W. Eysenck és Mark T. Keane Kognitív pszichológia könyve az érzékelés minden részletére kitér, ahogyan a cím mutatja, arra is, hogy a kapott információkat milyen sémák szerint dolgozzuk fel, hogyan állapítunk meg összefüggéseket, tároljuk az emlékezetünkben és mindennek mik a tudományosan igazolt korlátai is. Alighanem lesznek olyanok, akik ugyan soha nem hitték volna magukról, hogy különösebben érdekelni fogja őket a tudat működése, ezt a könyvet nem fogják tudni letenni.
Ha valakit behatóbban érdekel, hogy pontosabban miért is úgy működik az emberi megismerés, ahogyan Alan Baddeley Az emberi emlékezet és Merlin Donald Az emberi gondolkodás eredete könyveiben talál elméletibb, de attól még közel sem száraz áttekintést.

Ahogy az OSINT-tel kapcsolatban meg szoktam jegyezni,  egyrészt nem kevés kört lehet megspórolni azzal, ha olyan tudományterületre is ellátogatunk, ami az egymással sokszor átfedésben lévő OSINT, a HUMINT és a social engineering legősibb alkalmazója, ez pedig a kriminalisztika. A Bócz Endre szerkesztésében megjelent Kriminalisztika I-II. ugyan sosem került könyvkereskedelmi forgalomba, minden nagyobb könyvtárban található belőle legalább egy helyben használható példány, a legújabb kiadás pedig közvetlenül a kiadótól megvásárolható. A megfelelő részek egyrészt olyan nyomozati módszereket ismertetnek, például a kriminalisztikai csapdával kapcsolatban, amik némi ötletességgel átültethető netes környezetbe anélkül, hogy kvázi újra fel kellene találnunk a kereket. Emellett a nyomtan és bizonyítástan része olyan szemléletmódot ad, ami nagyban megkönnyíti saját kutatások tervezését vagy konkrétan lehetetlen kutatást tervezni szakszerűen ezek ismerete nélkül.

A kriminalisztika nagy-nagy könyve is kitér rá, hogy a manipulációnak, hazugságnak nincs markere, még egy profi liespotter is a legjobb esetben csak annyit állapíthat meg biztosan valakinek a reakciója vagy reakciói időbeli egymásutánja alapján, hogy valami nem stimmel az adott kultúrában megszokott kommunikációhoz,  képest. Ezt azért fontos kiemelni, mert vannak olyan könyvek,  amik nagyon durva egyszerűsítésekkel élnek, például olyan kijelentéseket tesznek, hogy ha valaki egy kérdésre a megszokottnál nagyobb reakcióidő mellett válaszol  vagy félrenéz, esetleg annak jeleit mutatja, hogy zavarba jött, az biztosan hazudik vagy elhallgat valamit, ami nyilván nem igaz. Arra tekintettel, hogy manapság a hitelesség a legnagyobb érték hosszú távon, egy laikus által megállapított téves következtetés a másik szavahihetőségével kapcsolatban nagyon súlyos károkat okozhat. Számos oka lehet annak, ha valaki zavarba jön vagy más olyan jeleket mutat, amik általában
a hazugság jelei, de ennek további fejtegetése nem tárgya ennek a posztnak.

Methods of Persuasion – How to Use Psychology to Influence Human Behavior – Nick Kolenda könyve tudományos igényességgel, mégis érthetően mutat egy átfogó képet azzal kapcsolatban, hogy hogyan is befolyásolják az emberek egymást tudva vagy tudattalanul, ugyanakkor nem veszik el interperszonális pszichológiai részletekben, viszont a könyv végén, ahogy az egy jó könyvtől elvárható, bőséges irodalomjegyzéket találhatunk.

Elliot Aronson A társas lény című könyvére bátran mondhatjuk némi fahumorral, hogy be kellene tiltani, mert akkor biztosan többen olvasnák. És tényleg. Máig a legjobb tudományos ismeretterjesztő könyv a szociálpszichológia területén, ami több kísérlet bőséges leírásával és értelmezésével új megvilágításba helyezi a társadalmi jelenségek magyarázatát, másrészt az személyközti kapcsolatok természetét egyaránt. Ugyancsak Aronsontól ismerős lehet a szintén magyarul is megjelent Rábeszélőgép c. könyv, ami kimondottan a tömegkommunikáció és a propaganda tudományos bemutatására helyezi a hangsúlyt. Aki kedvet kap a témához, beszerezheti mellé Mackie és Smith “kavicsos” könyvét, ami még részletesebben tárgyal olyan, mindenki által érdekes témákat, mint amilyen az attitűdök és a viselkedés kapcsolata, a normák és a konformitás természete, hogyan látjuk önmagukat és hogyan látnak mások minket, de kitér a kísérlettervezés legfontosabb sajátosságaira is. Ez utóbbi viszont már kézikönyv, azaz a végigolvasás helyett hasznosabb, ha a minket érdeklő témáknak megfelelő sorrendben olvassuk a fejezeteket.
Bereczkei Tamás 60-adik születésnapja alkalmából megjelentetett Evolúciós pszichológia mesterfokon könyv, ismétcsak nem jobb vagy rosszabb, mint a professzor Evolúciós pszichológia című könyve, hanem másmilyen. A könyv olvasása közben többször is lehet amolyan aha-élményünk, emellett az emberi természetnek számos olyan sajátossága van, ami a szükséges mértékben csak akkor érthető meg, ha az olvasó azt is megérti, hogy ezek a sajátosságok miben is gyökereznek, legyen szó akár akadémiai terepen dolgozó kutatóról, akár social engineeringre, human intelligencere szakosodott játékosról.
Könnyen lehetséges, hogy még mindig nem sikerült teljesen meggyőzni néhány olvasót azzal kapcsolatban, hogy miért lehet szükség a no-tech-hacking módszerek tudományos hátterének ismeretére ilyen mélységben olyannak, akit végülis mégiscsak az információbiztonság érdekel. Természetesen ezek a könyvek az esetek többségében nem használhatók egyfajta szakácskönyvként, viszont a meglévő ismerteink közé integrálva például azt, hogy melyik mechanizmust mi triggereli a másikban, új, saját módszerek fejleszthetőek ki, emellett a meglévő módszereink tovább finomíthatóak, ami pedig esetenként legalább ilyen fontos lehet, ha nem is a magatartástudománnyal hivatásszerűen foglalkozó szakértelmével tudjuk szemlélni, hogy mi, miért, hogyan történik, de jóval magasabb szinten, mint a laikus.
A magatartástudományokkal kapcsolatban máig van egy olyan tévhit, ami szerint a klinikus és alapkutatásban dolgozó agyturkászok kísérletezgetnek, megfigyelgetnek, aztán cikkeznek arról, amire jutottak, de lehet, hogy az eredmények kiértékelése gyakorlatilag nem állja ki a tudományosság próbáját, például a megfigyelt jelenség nem csak azzal a modellel magyarázható, amit leginkább valószínűsítenek. Sigmund Freud tudománytörténeti jelentősége azért nagy, mert ő volt az első, aki szisztematikusan próbált magyarázatot adni az emberi viselkedés megfigyelhető sajátosságaira. Ma már tudvalevő, hogy Freud, Jung és sokan mások pipázgattak, elfilozofálgattak, majd leírtak olyan dolgokat, amik ma már nem mennének át egy komolyabb peer-review-n. A korszerű magatartástudománynak igen szigorú érvrendszere van, ennek megfelelően ha nem is veti ki magából maradéktalanul a bizonytalan modelleket és feltételezéseket, annyi bizonyos, hogy háttérbe szorítja azokat. Másként fogalmazva: bízhatunk benne, hogy egy-egy sokat idézett jelenség magyarázata nem tartalmazhat komoly mellényúlásokat és soha nem épít labilis előfeltevésekre, mint ahogy például Freud  számos elmélete.